Trianon a magyarság számára az egyik legnagyobb nemzeti tragédia, amely nemcsak területvesztést, hanem gazdasági, kulturális és demográfiai veszteségeket is jelentett. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és a lakosságának több mint fele az ország határain kívülre került.
Trianon a nemzeti gyász és összetartozás, a megmaradás és újrakezdés jelképe lett az évtizedek során.
A trianoni döntés igazságtalansága miatt máig erős érzelmi és politikai téma a magyar közbeszédben.
Trianon tehát nemcsak a múlt része, hanem egy olyan történelmi esemény, amely a mai napig hatással van a magyarság identitására és összetartozás-tudatára.
A „Trianon” kifejezést gyakran használjuk metaforikusan, amikor egy közösséget, szervezetet vagy akár egy személyt súlyos veszteség ér, amely egyfajta „sorsfordító tragédiaként” értelmezhető.
Van ilyen veszteségünk nekünk is. A miénk 35 éve kezdődött.
Egy település életében a legnagyobb veszteség nem feltétlenül a gazdasági hanyatlás vagy a lakosság csökkenése – néha ennél is súlyosabb, ha maga a közösség veszti el önállóságát. Amikor egy többszörös milliárdos család szinte magántulajdonként kezeli a városát, minden irányítást a kezében összpontosít, és a helyi döntéshozatalt saját érdekei szerint formálja – az a település számára egyfajta „Trianon”, egy végzetes veszteség.
Az ilyen helyzetben az önkormányzatiság csupán látszat, hiszen a polgármester, a képviselők többsége, vagy akár a helyi intézmények vezetői különböző függőségi láncolatok formájában mind a család befolyása alatt állnak. A fontos beruházások, a város fejlődési iránya nem a lakosság érdekeit követik, hanem egyetlen érdekcsoportét.
A földügyek (lásd Ángyán-jelentés), a kulturális lehetőségek mind egyetlen kézben összpontosulnak, és aki nem ért egyet a kialakult rendszerrel (lásd az újság eltávolított főszerkesztői), annak nincs esélye a helyi nyilvánosságban érvényesülni.
A függetlennek már nem nevezhető helyi sajtó (újság, TV, internetes közösségi felületek) vagy elhallgat vagy behódol, a lakosok véleményüket a folyamatos megfélemlítés miatt nem merik elmondani, kritikus véleményeknek nincs terük (közösségi felületekről letiltják őket), hiszen a családi gazdasági erő és érdek határozza meg azt is, hogy ki milyen lehetőségekhez juthat. Az álláslehetőségek, az önkormányzati támogatások, az üzleti életben való érvényesülés mind a család kegyeitől függenek. Ez egyfajta modernkori feudalizmus, ahol a lakosok fokozatosan elvesztik autonómiájukat, és úgy élnek saját városukban, mintha bérlők lennének egy uradalomban.
Ezt a folyamatot 2006-ban elkezdve, majd 2010-ben már hatékonyabban folytatva sikerült megakadályozni, de úgy látszik, csak átmenetileg.
A 2024-i választásokat követően nemcsak a gazdasági, hanem szellemi és erkölcsi értelemben is a 2006 előtti helyzet visszaállítására törekednek a “többség hívei”.
Egy település akkor virágzik igazán, ha a lakói érzik, hogy az övék – ha nem csak egy család érdekei szerint működik, hanem mindenkié. Ha viszont egy szűk kör kisajátítja a döntéseket és az erőforrásokat, akkor az a város „Trianonja” – egy történelmi léptékű veszteség, amelynek hatásai generációkon át érezhetők maradnak – ha nem lépünk fel ellene.
